Erdeifenyő vagy borovifenyő - Pin silvestru
Pinus silvestris L.

3. ábra
Erdeifenyő
a) Tobozos hajtás b) himvirágos hajtás
c) nővirágos hajtás d) csiranövényke
e) szárnyas mag

Jelentősége: A hazánkban előforduló fenyvesek közül a legnehezebb körülmények között él.

Fája: Értékes, sokoldalúan felhasználható, jó alkalmazkodóképességű.

Elterjedése: Csaknem egész Európában megtalálható. Északon a 70. szélességi fokig terjed (Norvégia, Kirkenes község). Keleten átmegy Szibériába egészen a Sztanovoj-hegységig, de megtalálható az Amur vidékén, az Altaj hegységben, Perzsiában, Kisázsiában és a Kaukázusban is. Délen előfordul a Balkán hegységben, az Appeninekben, Francia- és Spanyolország hegységeiben, míg nyugaton egész a tengerpartig elterjedt.

Termőhelyi igénye: Elsősorban a dombvidékek és előhegységek fája, de a síkságon is nagy területeket foglal el. Nálunk a legszebb állományok erdélyi települések közelében találhatóak. A termőhelyi szélsőségekkel szemben bámulatos az alkalmazkodóképessége. Megél a kietlen kopáron éppen úgy, mint az Alföld száraz homokján. Csapadékban gazdag területeken erőteljesen növekszik, és a csapadékhiányra nem olyan érzékeny, mint a lucfenyő vagy a bükk. A párás völgyeket nem szereti, az időjárás szélsőségeit jól tűri. Sem a nagy meleg, sem a nagy hideg nem okoz jelentős károkat az erdeifenyvesekben. Rendkívül fényigényes, emiatt az idősebb állományok kigyérülnek s ha nincs második koronaszintjük, elgyomosodnak. Optimális helye a hűvös kontinentális klíma, ahol legalább három hónapig tart a télies idő. Az erdeifenyő számára legjobb a barna erdőtalaj, de jól fejlődik a savanyú podzolos barna erdőtalajon, a pszeudogléjes barna erdőtalajon, és elfogadható növedéket ad a sekély kopáron és a száraz meszes homokon is.
Pionír jellegű faj, ezért tarvágások, erdőégések, abbahagyott legeltetések után, felhagyott kőbányák területén, frissen kiképzett utak szegélyén könnyen megtelepszik.

Alakja: Jó termőhelyeken elsőrendű, 30-40 m magasra nő, míg silányabb termőhelyeken 10-20 m-nél nagyobb magasságot ritkán ér el. Fiatal korában koronája kúposodó, ágai szabályos örvökben állnak. Észak-európai alakváltozata karcsú, vékony ágú, kúpos koronájú, dél-európai alakváltozata zömökebb, vastagságú, ellaposodó koronájú.

Törzse: Rendszerint hosszú, egyenes, végig követhető, ritkán villás, de olykor böhöncösödő.

Gyökérzete: Fiatalon karógyökér, később szétágazik és alkalmazkodik a termőréteg vastagságához.

Kérge: Fiatalon vékony, világosbarna. Idősebb korában az északi típusnál a törzs egyharmadában, a déli típusnál a törzs alsó kétharmadában erősen megvastagszik, szürkésbarnára sötétül és durván cserepessé válik. Felső részén narancssárga vagy rozsdavörös színű és vékony foszlányokban válik. A kéreg alatti háncsrész világoszöld. Fiatal ágai zöldesszürkék.

Rügyei: Hosszúak. hengeresek, hegyesek, világosbarna színűek, gyakran gyantásak.

Hajtása: Világosbarna, tűi gyakran pamacsszerűen helyezkednek el rajta.

Tűi: Kettesével ülnek a szürkés színű, rövid, hártyás hüvelyekben, 4-8 cm hosszúak, 2 mm szélesek. Keresztmetszetük félkör alakú, hossztengelyük körül kissé csavarodottak, hegyes csúcsúak, szélük kemény, finoman fűrészes. Általában 3-4 évenként hullanak le.

Virágai: Egyivarúak, egylakiak, májusban virítanak. Vöröses nővirágai a friss hajtások végén egyenként vagy kettesével jelennek meg és 5-6 mm nagyságúak. Kénsárga hímvirágai 6-7 mm hosszúak, rövid kocsányon ülnek, és az azévi hajtások tövében csoportosan helyezkednek el.

Termése: 3-6 cm hosszú toboz, a második év októberében érik, a következő év tavaszán hullatja szárnyas magvait. A toboz érés előtt zöld, éréskor szürkésbarna. Tobozpikkelyei szögletesek, külső oldaluk rendszerint pajzsosan kihegyezett, a tobozok töve görbült.

Magja: 3-4 mm hosszú, tojásdad, egyik oldala kissé hasas. A magok között vannak sötétbarna és szürkésfehér színűek is. Barna szárnya 12-15 mm hosszú, a magot csak körülöleli és nem fedi be az egyik oldalát. Szabad állásban 15-20, zárt állásban csak 40-50 éves korában kezd teremni. de ettől kezdve 3-6 évenként bő termést ad. A mag csíraképessége 90% körüli. (1. ábra).

Növekedése: Az elvetett mag rendesen 4-6 hét, de kedvező esetben 2 hét múlva 4-6 sziklevéllel kel. Már az első év után elég gyorsan nő.

Fája: Színes gesztű, szijácsa sárgásfehér, az átmérő egyharmada, gesztje vörösbarna. Évgyűrűi szabad szemmel jól látszanak, a nyári pászták sötétebb színárnyalatúak. Fájában valódi gyantajáratok vannak. A gyanta helyenként sárga foltokban jelentkezik a bütüfelületen. Bőséges gyantatartalma miatt jelentős szerepet kap a gyantatermesztésben. Puha, jól hasadó, fénylő fájának súlya 0,44-0,74.

Felhasználása: A fűrész- és épületasztalos-ipar legkeresettebb fája, kiváló bányafa, papírfa, ládaalapanyag, de a farost- és forgácslapgyártásban is jelentős szerepet kap.

Károsítói: Nagyon sok rovar- és gombakárosítója van, ezért több száz hektáros elegyetlen állományok létesítése nem tanácsos. Gombakárosítói közül csemetekertekben elsősorban a csíraölő gomba és a tűkarcgomba okozhat érzékeny veszteséget. Erdősítési területeken legveszedelmesebb a gyökérrontó tapló, míg a rovarok közül a cserebogárcsimasz és a nagy fenyőormányos károsítása. Fiatalosokban az erdeifenyő-levéldarázs álcái néha tömegesen lepik el az egyes állományokat, és teljesen lerágják a tűket, amellyel jelentős növekedésveszteséget okoznak. Érzékeny kárt okoz fiatal erdeifenyvesekben a hajtástorzító gomba és a hajtásfúró pille (fenyőilonca) hernyója is. Jelentős károkat okoznak a viharos szelek széltöréssel és a nedves hó, valamint a zúzmara hónyomással, hótöréssel. Az erdeifenyő a vadnak is kedvelt csemegéje.

- vissza -