Gothenburg

l. Göteborg.

Gothenburgi rendszer

l. Alkoholizmus.

Gothofredus

1. Dionysius (Denis Godefroy), francia jugtudós, szül. Párisban 1549 október 17., megh. Strassburgban 1622 szept. 7. Löwenben, Kölnben tanult, mint hugenotta Genfbe menekült, ahol a pandekták tanára volt; 1591. Strassburgba, 1604. Heidelbergába ment. 1620. Strasburgba menekült, ahol meg is halt. Nevezetes G. régi forrásmunkák (a tizenkét régi tábla, Ulpianus, Paulus, Gaius, Theophilus, Harmenopulos művei) és különösen a Corpus juris civilis teljes kiadásáról (Genf 1583), mely azóta több mint hatvanszor nyomatott ujra. Fia: Jacobus, szül. Genfben 1587 szept. 13., megh. u.o. 1652 jun. 24. Ügyvéd volt a párisi parlamentnél, 1619. Genfben tanár lett. A legkiválóbb római jogászok egyike volt. V. ö. Godefroy-Ménilglaise, les savants Godefroy (Páris 1873).

2. G., német történetiró, l. Abelinus.

Gótikus

a gótokhoz tartozó, még Lessingnél is annyit jelentett, mint az antik klasszikussal szembenálló középkori, ezért a. m. régi, ó-német, de ó-frank is; továbbá együgyü, durva.

Gotland

l. Gotland.

Gót nyelv és irodalom

alatt azon népek nyelvét és irodalmát értjük, melyek Kr. u. a II. sz.-ban a Visztulától egész a Dunáig laktak. A germán nyelvcsaládnak főága volt, mely a skandináv nyelvekkel állott legközelebbi rokonságban. A nagy gót törzsnek keleti nyugati gótokra és gepidákra való szétszakadása óta irodalmi tekintetben a nyugati gótok lettek irányadók; a közöttük létezett dialektus-különbség azonban nem lehetett lényeges, mert a nyugati gót bibliafordítások az Italiában lakozott keleti gótoknál is használatban voltak. A gót nyelv kevés maradványai nyelvbuvárlat szempontjából fölötte értékes kincset képeznek, mert semilyen más germán nyelvből nincsenek ily régi maradványok. Igy p. a legrégibb német és gót nyelv között 400 év van. A legfontosabb nyelvemlék Ulfilas gót bibliafordításának töredékei, fennmaradt tovább Nagy Teodor korából néhány okmány, egy gót kalendárium töredékei s néhány összefüggés nélkül való sor. Ulfilas bibliafordításának nagy terjedelme (csaknem az egész szentirás), főleg pedig azon pompa, mellyel a Codex argenteus (ezüst kódex) irva van, kétségtelenné teszik, hogy a gótoknak már volt irodalmuk és hogy nem kevesen birhatnak már az olvasásban való jártassággal. Azonban szerencsétlen végzet érte e szép nyelvet. Olaszországban a gótok bukásával nyomtalanul elenyészett; a nyugati gótok Spanyolországban, az amugy is tulnyomó belföldiekkel szemben, még az arab hódítás előtt sem fejleszthették eléggé nyelvüket, ugy hogy az arab korban teljesen elpusztultak. Csakis a már régen Krimbe menekült gót maradvány, az u.n. Gothi Tetraxitoe vagy krimgótok tartották fenn nyelvüket egészen a XVI. sz.-ig, melyről busbecki Gisler Augerius (Flandriából) följegyzései nyomán igen értékes töredékek maradtak az utókorra. Bár a XVIII. sz.-ban egészen eltünt e nép kétségen kivül áll, hogy létezett. Legalaposabban ezt Massmann a Hauptféle Zeitschrift für deutsches Altertum I. kötetében mutatta ki. A gót nyelv kifejezésekben és magánhangzókban a leggazdagabb germán nyelv; szintaxisa már a német alatt áll, mert gyakran a görögöt veszi alapul. A gót nyelv ismerete ujabban, a Codex argenteus feltatálásától, a XVI. sz. második feléből datálódik. Alaposan legelőször a németalföldi Junius Ferencz foglalkozott a gót nyelvvel, ki a nyelvtanon kivül a Codex argenteust is kiadta. A gót nyelvtant egészen uj szempontból Grimm irta meg.

Gótok

Gotones neve legelőször Tacitusnál (Germ., 44.) kerül elő. Germán törzs volt, mely a római birodalmak (keleti és nyugati) sorsára a későbbi időben nagy befolyást gyakorolt. Ez teszi jelentőségöket. Eredetileg Germánia észak-keleti részében királyok alatt éltek, hova meg régi monda szerint Skandia szigetéről vándoroltak. Valószinüleg a markomann háboru idején (Kr. u. II. sz.) jutottak el a Fekete tenger partjaira, hol a géták és szkíták laktak, s a szomszéd germán és szarmát eredetü népeket erőszakkal egyesíték. Lassanként annyira kiterjeszkedtek, hogy a IV. sz.-ban Kr. u. a gót birodalom a Tiszától a Donig, Pontusztól a Keleti-tengerig terjedt. A Keleti-tenger partvidékének eszt lakói adót fizettek a G.-nak. Pusztító hadjárataik, melyeket a rómaiak ellen viseltek, a Kr. u. II. sz.-tól a IV. sz.-ig tartottak; főleg a herulok vittek végbe szárazon és vizen roppant pusztításokat.

A G, két részre oszlottak: nyugati G.-ra (thervingek), kik az alsó Duna s Kárpátok közt Erdély, Moldva, Románia erdős, füves térein laktak és keleti G.-ra (greuthungok) a D.-oroszországi sikokon. A két nép közt a Dnjeper (Borysthenes) volt a határ. Különféle népekre, törzsekre oszlott mind a kettő királyok alatt és pedig a nyugati G. a Balth (bátor), a keletiek az Amal v. Amelung (szeplőtlen tiszta) királyi ház alatt. A harcias nép Kr. u. 250 és 251. két római sereget semmisített meg s maga Decius császár is elesett Moesiában. Krim elfoglalásával hadihajók birtokába jutottak s a tengeren Krétát, Ciprust is meglátogatták rablásaikkal; végre 320000 ember Tesszalonikánál szállt partra, de Claudius császár Naissusnál szétugrasztotta őket (269). Miután Aurelián császár 270. a Duna balpartját átengedte nekik és ezek 2000 harcost küldtek évenként Róma segélyére, békés érintkezés támadt Róma s a G. közt. A G. nagy fogékonysággal birtak a műveltségre; nyelvök gazdag, költőileg képzett. A kereszténységet is korán fölvették arianizmus alakjában, melyet Ulfilas (Wulfila, Wölfel, 311-381.) püspök 341-től terjesztett a nyugati G. közt 355-ig. Wulfilas alkotta meg a gót ábécét s fordította le a szentírást - kivéve a királyok könyveit - gót nyelvre. Ez a gót s igy a germán nyelv legrégibb emléke (Codex argenteus a fordítás neve s jelenleg Upsalában őrzik). Az evangelium hamar gyökeret vert a G. szivében.

A nyugati G. Valens alatt (a hunnok nyomás miatt) engedélyt kértek, hogy Tráciában telepedhessenek le. De a római tisztviselők zsarolásai miatt föllázadtak s 378. a drinápolyi csatában Valenset leverték. Oly pusztítást vittek végbe, hogy Ammianus Marcellinus szerint «csak az eget s földet hagyták meg». Theodosius kibékítette a G.-t s az Erdély hegyei közt tartózkodókat elismerésével részint Tráciában s Moesiában telepedtek le, részint római zsoldba léptek 382-ben s adót nem fizettek. De ők nem voltak megelégedve e szolgai állapottal s mikor Nagy Theodosius halála után Arcadius gyámja, a gall Rufinus a zsoldot megtagadta, a Balthok nemzetségéből származó Alarichot 395. királlyá választák és ennek vezetése alatt Görögországot pusztították. Stilicho, Honorius nyugati római császár gyámja, megverte Alarichot a Poloe hegységnél (396), e a féltékeny keleti udvar inkább akarta a barbár Alarich, mint a művelt Stilicho barátságát, azért kibékült vele, sőt 397. Keleti-Illiria kormányzójává két vereség (Pollentiánál 402., Veronánál 403.) lett vége. Stilicho kivégzése után (408) Alarich rögtön Itáliába rontott, Rómát megsarcolta. Mert a császár nem fogadta szolgálatába, 409. ujra és 410. ismét támadást intézett s ekkor Rómát bevette és kizsákmányolta. Innen Szicilia s Afrika elfoglalására indult, de 410., 34 éves korában, Dél-Italiában, Cosenzában meghalt. Sógora és utóda Ataulf római fővezérré lett s Galliába ment, hol névleges függés mellett, tényleg független volt. 415. meggyilkolták, miután már a Pireneusokon átkelt s Barcelonát is elfoglalta. Utódai, Sigerik s Wallia alatt névleg Rómának, tényleg maguknak, folytatták a hódítást, Eurich pedig (466-484) tényleg is függetlenítette magát. Már ez időtől nagy befolyást gyakoroltak Rómára s egymásután az ő befolyásuk emeli trónra a császárokat.

531-ben Amalarich meggyilkolásával kihalt a Balth ház, mely 136 évig uralkodott s innen kezdve 180 éven át választott királyok uralkodnak. Rekared alatt (586-601) a római egyházhoz csatlakoztak és rekkared megkoronáztatta magát. Ettől, bár üldözők is vannak, a kereszténység erős gyökeret vert s a főpapság jelentékeny politikai tényezővé vált, ugy hogy Wamba (672-681) törekvése a klérus gyöngítésére eredménytelen maradt. Witiza (701-710), ki örökösödő királyságot akart alapítani, nemcsak nem tudta megalakítani ezt a klérus s a nemesség megtörésével, sőt őt fosztották meg uralmától. A bitorló Rodrigo ellen a király fiai az arabokat hivták be. El is jöttek Tarik alatt, de a segítségből ellenség lett: 711. Xeres de la Frontera mellett a bitorló leveretett, de Witiza fiai is elestek s az arabok lőnek Hispania uraivá. Ezzel megszünt a gót birodalom, csak neve maradt fönn Katalonia nevében. Tovább mint Spanyolország szerepel (l.o.).

A G. királysága, bár néha apáról fiura szállt az uralom, nem volt örökösödő s nem is sikerült ilyenné tenni. A király legfőbb hadur volt s az összes hivatalokat ő töltötte be. A nép nemesség és jobbágyságra oszlott. A nemességben rendeket vehetünk észre; első a duces (Herzöge), eredetileg katonai, később kormányzói tiszt is, ez alatt a comites (Grafen) hasonló, de kisebb terjedelmü hatalommal birtak, a gardingok udvari méltóságok viselői s végre a többi nemes, kik a biráskodás jogát és némely büntetésektől való mentességet élvezték. A jobbágy nép az előkelők telkein kisebb részeket művelt s ennek fejében évenként fizetéssel, szolgálattal tartozott: szóval hűbéres volt. A katonáskodásnál a király a fővezér, alatta harcoltak a duces, comites, tiudfadok (ezredesek) stb. Ugyanezek békében a király megbizásából a polgári ügyek élén állottak. A polgári ügyrend tulajdonképi rendezése II. Alarich nevéhez füződik (511-531), ki a római s gót szokások gyüjteményét összeiratta 506. a Breviarium Alaricianumban, melyet Rekkared revideálhatott. Chindasuinth (641-649) volt az, aki igazi erőt, nemzeti szellemet adott a törvénykezésnek és a római jog maradványait megszüntette. Intézkedéseik jók voltak s a bennszülöttek szivesebben teljesíték most a kötelességet, mint mikor a rómaiak gyötörték sulyos adókkal.

A keleti G. hatalmas népek voltak s Hermanarich nagyfejedelmök alatt tizenkét nép hódolt nekik. De a hunn betörés tönkre tette őket. A 110 éves Hermanarich öngyilkos lőn, fia és utóda Vitimer 374. elesett a Balambér elleni csatában s a G. kénytelenek voltak meghódolni a hunnoknak. Részt vettek a hunnok harcaiban, ott voltak az u. n. catalaunumi csatában is. Miután Attila meghalt (4539 s birodalma darabokra szakadt, megsemmisült, az Amalok házából való Walamir, Theodemir s Wiedemir alatt ujra összeszedték magukat, ugy hogy nemsokára le tudták verni a hunnok uj támadását. Országuk itt Bécstől (Vindobona) Sirmiumig (ma Mitrovic) terjedt. 475-ben Theoderich lett népe egyedüli királyává. Ez Zeno keletrómai császárt segítette s 484. konzul lett, 486. pedig jó viszony megszakadt a két fejedelem közt, mert Zeno a keleti G.-nak nem adott földeket. E veszélyes segítőktől ugy akart a császár szabadulni, hogy Italia visszafoglalására biztatta őket, nekik igérve azt a harmadrészt, melyet Odovakár heruljainak adott. A G. vállalkoztak erre s 489 aug, 30, átkeltek Italia határfolyóján az Isonzón, miután Odavakárt visszanyomták. A segítségül jött nyugati G. kiszabadíták Theoderichet Paviából, hova Odovakár bezárta és Theoderich egész Italiát meghódítá és most ő zárta be Ravennába Odovakárt. 493 febr. szerződésre léptek, hogy Odovakár közösen uralkodjék Theoderich királlyal, de odovakár nemsokára megöletett s Theoderichet népe Italia királyává kiáltotta 493. Emiatt neheztelt, hogy csak 498. békült meg, s küldte a nyugati császárság jelvényeit Theoderichnak. A G. megkapták a herulok részét és nemzetségek szerint telepedtek le; a rokonság egymás közelében maradt. A római államszervezetet Theoderich is meghagyta, de a császári jogokat most már ő gyakorolta, mint Itália királya. A G. is megtartották nemzetiségi szervezetüket s a hadsereget csak ők alkották. De a nemzeténél szokásos népgyüléseket megszüntette s őket is adó alá vetette. Theoderich a külfejedelmekkel ápolta a jó viszonyt; Anastasiussal volt ugyan kisebb összeütközése, de nagyobb viszály nem. A frankok ellen a germán fejedelmeket tömöríté és rokonságba lépett Chlodovech frank királlyal, de a nyugati gót II. Alarich s a burgund Zsigmonddal is, mig utóbb a frankok ellen mégis hadat viselt. 508. győzött. Fődolgának a római kultura védelmét tekinté, gótjait oly törvénytiszteletre tanítá, hogy a késő utókor is hirdette igazságosságát. Uralma végén a keresztényekkel kegyetlenül bánt, mert I. Justinianussal való szövetségről gyanusítá őket. Ennek áldozata a hires Boethius Anacius Manlius Torquatus Severus is, a római irodalom utolsó csillaga. A nemzeti s vallási viszonyok feszültsége közt 526 aug. 30. meghalt. Utóda, a kiskoru Athalarich helyett leánya Amalasvintha vezette az ügyeket. De a király már 534 kicsapongásai áldozata lőn. Amalasvintha pedig unokatestvérét Theodatust választá férjük, ki nejét 534. megfojtatta. 536. Theodatust, ki a Justinianustól a G. ellen küldött Belizár ellen sem Nápolyt, sem Rómát nem tudta megvédeni, agyonverték. 537-538. a választott király Vitiges Rómát ostromolta, de nemcsak be nem vette, hanem Belizár kezébe került, ki Ravennát is elfoglalta s látszólag a királyságot is elfoglalta a G.-tól Belizár 540. Justinianustól visszahivá Vitigest s Theoderich kincseit Konstantinápolyba vitte, hol Vitiges keresztény, szenator és patricius lett. A Belizárban csalódott G. Ildebaldot, ennek meggyilkoltával Totilost tették királlyá, ki visszafoglalta Itáliát, de e had alatt a műemlékek tönkre silányultak. Belizár, majd Narses jöttek a G. ellen, kinek sikerült Totilost a gót sereg szine-javával tönkre verni. Hasztalan küzdött az utolsó gót király, Tejas, Cumaenál leveretett 554. A maroknyi sereg szabad elvonulást nyerve az Alpokon tulra ment, s ott más néptörzsek közt elenyészett. 555. az utolsó gót erősség Campsa, Samniumban, szintén megadta magát. Igy lett vége a gót birodalomnak.

Goto Sojiro

japán államférfiu, szül. Trójában 1838. Érdemeket szerzett a császári hatalom megszilárdítása körül és 1869-73-ig a közmunkákat vezette. 1873. leköszönt, de mint magánember is az alkotmányos kormányrendszer behozatalát sürgette és műveiben is e terv mellett kardoskodott. 1882. elvtársával, Itagaki gróffal, Európában tett tanulmányi utat. 1884. a császár G.-t érdemei jutalmául grófi rangra emelte, 1888. a «Daido-Dan-kecsu» ellenzéki pártot alapította, melynek élén a hatalom birtokában levő pártot hevesen megtámadta, mignem 1889. maga is belépett a kabinetbe.

Gotter

1. Frigyes Vilmos, német drámai költő, szül. Gothában 17746 szept. 3., megh. u. o. 1797 márc. 17. 1766. szülővárosának levéltárnoka lett, a következő évben Gemmingen bárót, mint követségi titkár, Wetzlarba kisérte. Otthagyván a diplomáciai pályát, Göttingába ment, hogy Boieval kiadta az első német Musenalmanacg-ot, melyben megjelent dolgozatai állapították meg hirnevét. 1770. ujra Wetzlarba ment mint követségi titkár, hol Goethével, Jerusalemmel és több más iróval ismerkedett meg, azután pedig titkos tanácsossá nevezték ki Gothában. Művei nagy részér francia szinművek átdolgozása képezi: legismertebb a Medea (1775) cimü melodrámája, melyet Benda zenésített meg (1778). Költeményei két kötetben jelentek meg (Gotha 1787-88), melyhez, mint irodalmi hagyaték, egy harmadik is járult (u.o. 1802.).

2. G. Gusztáv Adolf, gróf, porosz államférfiu, szül. Altenburgban 1692 márc. 26., megh. Berlinben 1762 máj. 28. Frigyes Vilmos porosz király 1732. a bécsi udvarba küldte. Négy év multán Gothába költözött, melyet több szép épülettel diszített. II. (Nagy Frigyes 1740) udvari főmarsallá tette, VI. Károly császár pedig a birodalmi grófi ranggal ruházta föl. Ugyanabban az évben II. Frigyes Bécsbe küldötte, hogy Mária Teréziától Szilézia átengedését kieszközölje. Utóbb (1753) a postaügy igazgatója és opera-intendáns lett. Arcképét Mányoki Ádám hazánkfia örökítette meg. V. ö. Vasárnapi Ujság, 1893. 7. sz. (A képet a braunschweigi hercegi képtárban őrzik.)

Gottesberg

város Boroszló porosz kerületben, 5 km.-nyire Waldenburgtól, vasut mellett, (1891) 7201 lak., pamutfonással, porfil- és szénbányákkal.


Kezdőlap

˙